“A fagyos levegőben mintha óriási szú percegne valahol, visszhangos az öreg erdő, horkol a fűrész, csattog a fejsze…s mintha a szíve szakadna meg a vén fáknak: rekedten felkiáltanak, s eldőlnek a hóban holtan.
Holtan? Nem igaz. Az erdő nem ismeri ezt a szót. Az erdő volt, van és lesz. Igaz, a fák ledőlnek, de a gyökerek szívják már az új sarj táplálékát, álmodják már az új hajtást, és a csírák mélyén már új erők suttognak.
Holtan? Hogy lenne ez igaz, hiszen fájukból tűz lesz, otthonok melege, út lesz és távolság a kerekek robogásában, játék a gyermekek kezében és szívében, munka lesz és kenyér, szerszám és kisteknő, kitárt kapu és ringó bölcső..
Holtan? Hiszen papír lesz belőle és könyv és harangláb, és belőle lesz koporsó, egy másik világ ismeretlen messzeségének nyugodalmas csónakja.
Nem, az erdő nem fél a haláltól. A fák dőlnek és nőnek, mert ez a dolgok rendje.”

(Fekete István: Éjfél az erdőn)